- Látogató gombázó -
.

Ess vagy ne ess?

Jó-e nekünk a jó vagy rossz?
Szerző:Admin
2014.08.08 08:36

Mi magyar emberek ilyenek vagyunk! Mi gombászok meg pláne!

Ha fúj a szél, az a baj, ha esik az eső az a baj, ha szárazság van az a baj! Mindenki csak panaszkodik az időjárásra, de senki nem csinál semmit!

Az elmúlt hetek időjárása enyhén monszun jellegű volt, amit a szabadságukat töltők nehezen toleráltak, ám a gombák határozottan jól viselnek. Sőt! Ennyi elégedett kalapost már rég nem láttam: mosolygós tinóruk, jól nevelt vargányák, szeleburdi galócák hada vette birtokban az erdők talaját! Az is szedi a gombát, aki eddig nem! Vélhetően meg is fog nőni szépen a gombamérgezések száma, de hát a toxikológusoknak és a gyomormosó segédápolóknak is meg kell élniük valamiből: az elmúlt szárazabb években gyomorgörcsöt csak az kapott gombától, aki megnézte a szárítmányok árát a bolti polcokon. De ne legyünk pesszimisták: csak ritka alkalmakkor keverjük a zöldhátú galambgombát a gyilkos galócával, a hánytató galambgombából is csak a navos ellenőr bácsinak főzünk pörköltet és rókagomba helyett csak különleges alkalmakkor készítünk világító tölcsérgombából reggeli gombástojást!

Mivel sok a gomba, jó magyar szokás szerint először is egymásnak esünk! Melyik gomba miféle, milyen alfaj? Ahelyett, hogy az elkészítésükön agyalnánk, sokkal jobban izgat minket a neve, az alfaja és a többi. Jómagam szeretek új neveket kreálni és ha valakin látom kint az erdőben, hogy nem ért a kalaposokhoz, simán elhitetem vele, hogy a világító tölcsérgomba igazi neve „Morcos mókagomba” vagy a sötétebb tinórukról, hogy azok bizony „Barna bástyagombák”, akiket nem szabad birizgálni, amikor kicsit rezignáltabbak, mert akkor könnyen rápushadnak egyet az emberre. Vagyis annyira nem veszem komolyan az elnevezéseket! A népi neveket szeretem, mert sokszor találóbbak, mint a hivatalos elnevezések, de számomra igazából kétféle gomba létezik: ehető és rossz. Még csak azon sem agyalok mennyire rossz a rossz, ha megeszem a papot kell hívni vagy csak rám jön a szapora; egyszerűen nem eszem meg!

Igen ám, de a gombatársadalom engem érdeklő – vagyis ehető – részéből is jelenleg iszonytató mennyiség található a kellemesen nedves erdőkben! Itt-ott annyi, hogy kaszálni lehet! Olyan tájakon botlok vargányákba, ahol korábban csak csoffadt, kiszáradt gombamúmiákat találtam. Öröm járni a sűrűt, csak az ember karja fárad el a nehéz kosártól!

Jó, jó! Leszedem az irdatlan mennyiséget, majd haza is fuvarozom. De mi lesz azután! Leszárítva a legjobb tárolni a gombákat, ám a nedvesség amitől sok gomba nő, a szárítás pillanatában ellenségünkké válik! A lakásban alsó hangon nyolcvan százalékos a páratartalom, ebben csak szép lassan megrothad a gomba, eszében sincs roppanósra szikkadni. Maradna a sütő, de nem vagyok híve a kényszerszárításnak, mert meggyőződésem, hogy sok-sok aroma elvész így. Mi a megoldás?

Természetesen a nyavalygás! Hogy „jajj, minek esik ez a rohadt eső már megint”! Segíteni ugyan nem segít, mert ahogy attól nem jön hamarabb a busz, hogy a buszmegállóban ingerülten kiállok az útra leskelődni, jön-e már, úgy a nyavalygástól sem lesz hatékonyabb a szárítási procedúra …de legalább nekem jó! Mert tényleg! Minek esik ez a szemét eső! Azt ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ha nem esne, akkor pont nem lenne mit szárítani. Nézegetnénk a csontszáraz szárítóalkalmatosságunkat, gyönyörködnénk benne, hogy amikor leköpjük két perc múlva már nyoma sincs, de ettől nem lenne tele a spájzunk szárítmánnyal!

Szóval szerintem inkább tűrjük a sors nyűg, s nyilait, hiszen Hamlettel ellentétben bennem nincsenek kétségek, hogy ettől lesz nemesb’ a lélek: tűrjünk és járjuk az erdőt, amikor tehetjük. Ha nem sikerül a szárítmány, egy része megromlik, ne szentségeljünk, hiszen szedhetünk másikat és itt is igaz a kitétel: „a vadászat többet ér, mint a zsákmány”.

Sok esőt, kellemes meleget és sok gombát kívánok!

(A rosszkedvű bástyagombákkal pedig ne húzzatok ujjat!)